Először a natúr szappanba szerettem bele. Hamar belemerültem a nagy öko-bio masszába, a rengeteg erről szóló weboldal olvasgatásának köszönhetően már mosni sem bírtam semmivel, mindent vegyszernek és méregnek hívtam, és teljesen mellékesnek láttam, hogy mos-e a mosódió vagy nem, mennyiből jövök ki, csak azt láttam, hogy nem akarom mérgezni a családomat, és így teszek legjobban. Miközben mindenünk elszürkült, mert kőlevest meg nem akartam, hogy akkor a sok adalékkal ugyanoda jussunk, mint az egyszerű megveszemaboltbanamosószert-módszerrel, elég olcsóra és ramatyra sikerült alakítanom a ruhatárunkat és mosását. De elkezdtem szappant főzni, és nagyon megszerettem. Már nem ennyire szélsőségesen, itt is több elvemet feladva és felszabadulva a kötöttségeimtől ezáltal, de ma is elkötelezetten kiállok a natúr szappanok és az öko-bio elvek mellett. Ennek ellenére máig kapok ajándékba olyan öblítőket meg bőrfeszesítő krémeket közeli családtagjaimtól, amiket ugye a nagy összeesküvés elmélet és néphülyítés eszközének látok, de udvariasan nem mondom, adok cserébe egy szappant inkább.

Aztán mindez hozta a tőlem addig sem távol álló naturalista szemléletet, amit én itt úgy értek, hogy a hülyeségig mennyünk el a "régi" világ visszahozásában. Konkrétan: de jó lenne döngöltpadlós vályogházban élni, kihordani a vizet, az udvarra löttyinteni az ismert és oly nagyon melegséges otthonérzést adó módon, minden munkafázist megélni, annak súlyával, vagyis kézzel mosni, mosogatni, a kiskertet gondozni, tyúkokat nevelni. Így a legtöbb gépet (azok használatát legalábbis) igyekeztem kiiktatni a környezetemből. Nehéz. Egy, a férjem elkötelezett gépészmérnök. Kettő, a családom legnagyobb boldogsága az, amikor vesz nekem egy szárítógépet, vagy gofrisütőgépet, vagy citromfacsarógépet, és hagy ne folytassam. Három: a három gyerekem, akiknek egyik legnagyobb szórakozása, amikor folyatják a csapvizet, mert szép.

Vonuljunk ki a társadalomból, ne együk be a fogyasztói társadalom maszlagát. Nagyon szép, és érthető ez, nem? És az is látható, hogy a szappanfőzés, a mosogatógép és az elidegenedett társadalom negligálása milyen közel is áll egymáshoz.

Az előző két folyamatból már most leszűrhető két dolog. Egyrészt hajlamos vagyok a szélsőségre, másrészt nehezen érvényesítem az álláspontomat a családban. De az inga a nagy kilengések után beáll középre, és a határozottságom és önbizalmam is alakulóban van. 

Ahogyan én is. 34 éves vagyok, és az a típus, aki nem érett még meg erre a korra. Mintha kimaradt volna a felnőtté válás nagy pillanata, és enélkül nem vettem észre, hogy ez az egész már nem egy nagy játék. Hogy komoly felelősség nehezedik rám, mint anyára és feleségre, vagy akár mint szociológusra a környezetem iránt. Rövid másfél év után, amit a komoly munka világában töltöttem, szültem három gyönyörű, egészséges gyereket, és a harmadiknál jöttem rá, hogy mennyire szerencsések is vagyunk, hogy mindez így történt. Ennek súlyát, vagyis a rettegést, hogy most is minden rendben lesz-e, már nem bírnám elviselni, legalábbis nem szeretném. Vagyis megint egy új periódushoz érkeztem, itthon vagyok, de már nem sokáig. Jön a visszatérés nagy pillanata a valódi életbe, amikor elhagyom a gyermekkor újraélését ajándékozó kismama-létet, és félelemmel vegyes izgalommal várom, mi jön. És ekkor jön, mint rengeteg sorstársamnál, a vállalkozni kéne érzése. De mire?

Ez az egész gyereknevelés egy nagy önismereti tréning, s bár ilyesmin sosem voltam, mégis úgy sejtem, jól meg lettem nevelve a 6 év alatt. A szélsőségek árnyaltabbak, az önbizalmam viszont nem az igazi még, nem is tudom így, mihez is értek igazán.

És jönnek az ötletek.

Mi ez a hülyeség, mindenki ír, nem esténként naplót, inkább a gépen blogot, a gyerek ordít, de kell az önmegvalósítás, már 6 éve itthon, teatyaúristen, április 17-én lesz 7 éve, hogy nem megyek be dolgozni.

De jó itt, majd én is blogolok, meg vállalkozok, vagyokénisolyantököslegény, mint a többi kismama, nem, mert én sokkal tökösebb vagyok, majd megmutatom azuramnak, csak még nem fedeztek fel, és még mindig nem tudom, hogy akkor mi leszek ha nagy leszek, és közben itt ez a három, ezeknek meg egy ilyen csaj mellett kell felnőniük, aki hisztisebb mint ők, akaratosabb mint ők, végletesebb mint ők, de azért versenyben vagyunk, mind, ahelyett hogy élnénk boldogan, mint a bogyóésbabóca, persze az is van sokat, de soha nem leszünk elégedettek magunkkal, ugye ti sem többiek? Sokan vagyunk egyedül, és mégis mindig sokan vagyunk, jó volna néha egyedül lenni, de az sem jó, ha úgy van, és régen dejóvolt, és akkor még a boldogság egy hosszú valami volt, most pedig egy csomó egyedi perc, mert biztosan ő is egyedi akar lenni, minden széthullott, és mégis emlékezetesebb, pillanatok zakatolnak a fejemben, most is, mert nagyon szeretném, ha látnám magamat, és más is tudná, hogy vagyok, és megérteném, és megértenék, milyen ez, mert egy folyamat részeként magamat mutatni is inkább a folyamatot jellemzi. Minden bonyolult, mert nincsen idő kibogozni, mert ilyenkor is, amikor nem tudok aludni, hiába gondolom át az egészet, és keresek vagy találok is megoldást, megnyugvást, nappal egy mosott szar leszek, és megint ordenáré stílusban ordítok, mert én nem kávézok, mert ellenkezik az elveimmel, és akkor azért hosszú keserves évek után feladni az elvet mert minek, nagy dolog, és közben mégis iszonyú könnyű, és a jóleső könnyűség árad szét az ereimben, és felszabadítom magamat.

És mégsem elég itthon kijönni magammal, mert bár ha anyuka jól érzi magát, a gyerek is jól lesz, de sajnos ettől még anyuka nem elégedett, kedves pszichológusok, mintha kéne még valami más is, de nem tudja, mi, mert amúgy sem ideje, sem ereje másra, csak kedve, de az is csapongó, pont mivel csak percek vannak, már órákban nem mérhető semmi, hogy akkor mihez is kéne kezdeni. 

Hát bloggoljunk. Ezért.

Ezeregy ilyen van

s még ezret találni.

Egy vagy? Vagy akárki,

egy az ezerből,

egy a sok közül.

Más akarok lenni,

ezt akarja mindenki,

pedig a lényegtől

nem ez visz előre.

Megérteni. Megnyugodni.

S végre egy jót aludni.

Adná az Ég!

Mindannyiónknak.